Nemcsak kenyérrel él az ember...

„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Máté evangéliuma 2. rész 1–2. verse)

A karácsonyi történet e részének hallatán gyermekkorunkban bizonyára mindannyian szinte magunk elé képzeltük, amint a csillag megy az égen, s a keleti bölcseket egészen a barlangistállóig elvezeti. A felnőttkor küszöbére érve azonban felmerül bennünk a kérdés, mi is volt valójában a betlehemi csillag, és hogyan vezette a bölcseket az újszülött Jézushoz?! Hiszen csillagászati szempontból egy „csillag alatti” istállót megtalálni teljességgel lehetetlen, még ha az a csillag a betlehemi csillag is, s akik követték, bölcsek voltak is.

Elöljáróban annyit leszögezhetünk, hogy rendkívüli csillagászati jelenség adta tudtul Jézus Krisztus születését. A történelmi feljegyzéseket tanulmányozva kiviláglik, hogy időszámításunk kezdete körül nem volt látható üstökös Palesztina egén, annak ellenére, hogy nagyon sok e jelenetet ábrázoló képen hosszú csóvájú üstökös vezeti a bölcseket. Szupernóva sem lehetett, hiszen az is olyan feltűnő és ritka csillagászati jelenség, hogy feltétlenül találnánk róla feljegyzést.

Mielőtt vizsgálódásunkat folytatnánk, nézzük meg, kik is voltak a napkeleti bölcsek. Ezek tulajdonképpen mágusok voltak, akik bűvöltek-bájoltak, varázsigéket mondtak, de legfőképpen jósoltak. A madarak röptéből, az áldozati állatok zsigereiből, a víztükörről visszaverődött fényből, de elsősorban a csillagokból. Röviden: asztrológusok, csillagjósok voltak, akik a múltat és a jövőt a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzetéből olvasták ki.

Kr. után 200 körül Tertullianus egyházatya szerint a betlehemi csillag nem csoda, hanem a bolygóknak Jézus születését hirdető különleges társulása, amelyben különösen fontos szerepet vitt a Szaturnusz és a Mars. Manuel Komnenosz bizánci császár (1143–1180) meg volt győződve arról, hogy a mágusok pontosan tudták a bolygók kölcsönös együttállásának jelentőségét, és a betlehemi csillag feljöttéből, meg az állatöv csillagképéből, ahol a csillag megjelent, rátaláltak Jézus születésének helyére. Pietro de Alliaco bíboros, aki Husz János ítélőbírája volt, azt állította, hogy Krisztus „in gloria Saturni” azaz a Szaturnusz dicsfényében született, mivel a Szaturnusz a zsidók uralkodó csillaga. Ezt megerősíti Samuel Sarza zsidó bölcs 1368-ban írt idevágó megjegyzése: „A Mars csillag ellenségünk, a Szaturnusz oltalmazónk.”

Igaz, hogy Babilónia és a babiloni istenek már rég elbuktak, ámde a káldeus és perzsa mágia a bukást követő csaknem két évezred alatt szilárdan beépült a Földközi-tenger melléki népek gondolatvilágába.

Ezek után már csak azt kell megállapítani, hogy Jézus születési időpontja táján sor került-e bolygók rendkívüli és feltűnő együttállására. Ezt a nehéz feladatot már elvégezte Johannes Kepler (1571–1630) német csillagász és matematikus, aki kiszámította, hogy Kr. e. 7-ben egy nagy konjunkció jött létre a Jupiter és a Szaturnusz között a Halak csillagképében.

S hogy a kérdéses időpontban valóban nagy szenzációt keltett ez a ritka csillagászati jelenség az asztrológusok körében, arra Paul Schnabel 1925-ben tett felfedezése derített fényt. A babilóniai Sippar városából származó ékírásos agyagtábla, amely tulajdonképpen csillagászati kalendárium a Kr. e. 7. és 6. esztendő fordulójáról, nemcsak hogy feljegyzi a Jupiternek és a Szaturnusznak a Halak csillagképében való együttállását, hanem mint rendkívüli jelentőségű eseményt ki is emeli.

Hogy ne essék félreértés, a Jupiter és a Szaturnusz átlagosan húszévenként elvonul egymás mellett, de ez csak egyszeri konjunkció. A két bolygó között csak minden 258. évben kerül sor háromszori – egymás után, rövid időközökben bekövetkező – találkozásra, ez a találkozás azonban minden alkalommal a zodiákus (állatöv) más-más jegyében történik; háromszori konjunkció az állatövnek ugyanabban a jegyében csak minden 794. évben. A számítások szerint Kr. e. 7-ben a három együttállás május 29-én, október 3-án és december 5-én következett be. A két bolygó májusban röviddel napfelkelte előtt, októberben éjfél előtt, és decemberben napnyugta után vált láthatóvá.

Egyszóval az asztrológia szabályai szerint lehetséges, sőt szükséges volt a Jupiter és a Szaturnusz együttállását így magyarázni: feltűnik a Jupiter, a „királyi csillag”. A Jupiter a Halak – Amurra országa (Szíria, Fönícia és Palesztina összefoglaló neve) – csillagképében van a „zsidó bolygó”, a Szaturnusz közelében, tehát egy új zsidó királyról van szó! A zsidóság ellensége, a Mars hanyatlóban van – hamarosan várható ugyanis Heródes király uralmának vége. A Nap (éppen az úgynevezett tavaszpont előtt volt) a Messiás, a Megváltó eljövetelét hirdeti.

Miután a bölcsek Kr. e. 7-ben május 29-én hajnalban a Jupiter és a Szaturnusz első együttállását észlelték, megállapították: Júdeában nagy jelentőségű király születik. Amikor ez a bolygó-konjunkció októberben megismétlődött, elhatározták, hogy útnak indulnak. Hazájukból mintegy ezerkétszáz kilométer hosszú út vezetett Palmyrán és Damaszkuszon keresztül Jeruzsálembe, ahová december első napjaiban érkezhettek meg és érdeklődtek az újszülött zsidó király holléte felől.

Csillagászati számításokból tudjuk, hogy: 1. a bolygópár Kr. e. 7-ben december 5-én naplemente után vált láthatóvá; 2. a bolygópár naplemente után a déli égbolton állt; 3. a Nap Kr. e. 7-ben december 5-én Jeruzsálemben 17.03-kor nyugodott le.

A nyolc kilométer hosszú út Jeruzsálemtől Betlehemig majdnem pontosan déli irányban halad, csak az út vége felé van egy csekély eltérés nyugati irányban. Ez az ősi karavánút iránya Hebron felé. Ha tehát a bölcsek Jeruzsálemet késő délután a Jaffa-kapun keresztül hagyták el, akkor a Jupiter a Szaturnusszal együtt sugárzó lámpásként állt a déli égbolton Betlehem irányában úgy, hogy szinte „neki”-mentek a csillagnak, vagy ahogy az evangélista írja: „a csillag előttük ment.” Röviddel Betlehem előtt, a Ráhel-síremléknél, az út keletre tér el úgy, hogy a bolygópár az előrehaladóknak jobb keze fölé került; földrajzilag pontosabban kifejezve: a fölé a hegyvonulat fölé, amelyen a régi Betlehem állt. Máté evangélista így ír erről: „…a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor  megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat és ajándékokat adtak neki:aranyat, tömjént és mirhát.” (Máté 2,9–11)

Kolozs Nagy János

A népi karácsonyi énekek, a betlehemes játékok, vagy a festői képzelet a legtöbbször úgy ábrázolják a kis Jézust, mint aki isteni volta ellenére egy szegény család gyermekeként látta meg a napvilágot, s akit a zimankós téli éjszakában állatok párás lehelete melenget.

Lukács evangélista szűkszavúan megjegyzi, hogy a galileai Názáretből a júdeai Betlehembe érkező József és Mária már nem talált helyet a vendégfogadó házban. Ez azzal magyarázható, hogy mások már jó előre lefoglalták a legjobb házakat, és a valószínűleg egyetlen vendégfogadót. Sokan voltak ugyanis olyanok, akiknek Józsefhez hasonlóan máshonnan kellett eljönniük az Augustus császár által elrendelt összeírás miatt Betlehembe.

József az északi országrészben, Galileában talált magának munkát: ácsmester volt Názáretben. Foglalkozása ha nem is tette gazdaggá, mindenesetre a tehetős középrétegbe sorolta. Ennél a rétegnél egészen a legújabb időkig szokásban volt Palesztinában, hogy az egyetlen szobából álló házban ember és állat együtt élt. Tekintettel azonban a szülésre, József igénybe sem vette a rokoni vendégszeretetet, hanem mert jól ismerte a környéket, a városka szélén, a legelők közelében választott egy nyugalmasabb helyet. Legalábbis erre látszanak utalni Lukács szavai: „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt.” (Lukács 2,8)

Ezt a helyet európai festők hagyományosan különálló istállóépületként ábrázolták, s a magyar népi karácsonyi ének is „rongyos istállóról” beszél. A Palesztinát, s különösen Betlehemet jól ismerő egyházatyák (pl. Jusztinosz, Órigenész és Euszébiosz) azonban már a Kr. u. II. századtól egyöntetűen barlang-istállóról szólnak. Valóban, Betlehem mészkőben gazdag vidékén ma is vannak barlangok, ahová a pásztorok hideg éjszakákon beterelik a kecskenyájat. A betlehemi „Jézus születése” elnevezésű templom, melyet a hagyomány szerint Jézus születésének a helyén, a városka szélén emeltek a IV. században, egy ilyen barlangot foglal magában. (Érdekes, hogy az ortodox ikonfestészet a barlang-istálló hagyományát megőrizte.)

Állatok nemigen lehettek ebben a barlang-istállóban Józsefék ott-tartózkodásakor. Lukács ugyanis határozottan említi: a pásztorok éjszaka is „szabad ég alatt” őrizték a juhnyájat. Az evangélistának ez a megjegyzése viszonylag melegebb időre enged következtetni. Téves tehát a decemberi európai éghajlati viszonyok rávetítése Jézus születésének időszakára. Az állatok, az ökör és a szamár szereplése a népi karácsonyi énekekben és a festményeken utalás Ézsaiás könyve 1. részének 3. versére, amely így szól: „Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, de Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem”.

Összegezve az eddigieket, nem annyira félreértésekről van itt szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a gyermekien naiv és kegyes képzelet miként színezte ki Lukács evangélista egyszerű, de tömör karácsonyi történetét. S bár József nem tartozott Izráel népének legszegényebb rétegéhez, s Jézus sok kortárs-kisgyermekhez hasonló körülmények között született meg, a hívők képzelete mégis érzékelni próbálta valamilyen formában azt a feszültséget, hogy Isten Fia szegényen jött hozzánk. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus adományát, hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Korinthus 8,9).

Amikor Hieronymus (Szent Jeromos) 385 után Betlehembe ment, egy december 25-én a Születés templomában a latinok számára mondott prédikációjában kifogásolta, hogy Jézus szülőföldjén nem találkozhatott Jézus születésének saját ünnepével. És ezt mondta: „Ma született számunkra az igazság napja!” Más szóval: Jeromos magával hozta Rómából a szokást, hogy december 25-én ünneplik az Úr születését. De nem elégedett meg az új dátum elfogadtatásával. A liturgia sem volt egészen a szíve szerint való, ő nem ámult el a pompás külsőségek láttán. Az Úr Jézus születéséről szóló igehirdetésében hangot adott haragjának: „Azzal a felkiáltással, hogy tiszteljük Krisztust, eltávolítottuk az agyagból készült jászlat, és egy ezüstjászolt tettünk a helyére. De számomra az, amelyet elvittek innen, sokkal drágább volt. Az arany és az ezüst a pogányokhoz illik; aki azonban ebben a jászolban született, megvetette az aranyat és az ezüstöt.”

Kolozs Nagy János

Advent a várakozás ideje. Amikor a várakozásra gondolunk, felmerül bennünk egy pályaudvar vagy repülőtéri terminál képe, ahol feszülten várunk a járműre, és már sok hasznosat nem tudunk tenni. Adventi várakozásunk azonban nem ilyen, nem tétlen semmittevés. Először is tudjuk, hogy Megváltónk – ígéretéhez híven – bizonyosan eljön, és nem késik. Idejét (sem napját, sem óráját) nem tudjuk, ezért alkalmazza Jézus a váratlanul érkező éjjeli tolvaj képét. Azt sem felejthetjük el, hogy mielőtt a mi Urunk elment, munkát bízott ránk, mindenkire a maga talentuma szerint. Mint szolgák tudjuk, hogy a ház Gazdája előbb-utóbb hazatér, és a ránk bízott feladatokkal elszámoltat minket. Nagy csalódás éri majd a rest szolgát, aki tétlenül és álomba merülve fogadja urát; ugyanakkor boldog az a (bölcs sáfárként viselkedő) szolga, akit amikor megérkezik az úr, virrasztva és munkában talál. Ezért szól a figyelmeztetés Krisztus követőinek: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Máté 26,41).

Kolozs Nagy János 

Káprázatos hangulat tanúi lehetünk Marcel Proust „Az eltűnt idő nyomában” című regényében. A regény leghíresebb jelenete, mely emlék magának a regény írásának is kezdetéül szolgált, az a részlet, melyben az elbeszélő egy Madeleine süteményt merít a teájába és a sütemény íze felidézi a Combray-ben töltött gyermekévek ízét és hangulatát, ahogyan arról ír, hogy milyen amikor tea mellett a szájába vesz egy „petites madeleines”-t:

„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”  (Fordította: Gyergyai Albert)

   A Madeleine eredeti francia receptje:

5 tojás
250 g cukor
5 g vanília

60 g méz

120 g tej

400 g liszt

20 g élesztő

400 g felmelegített vaj

1 db citrom.

Az alaposan megmosott citrom héját reszeljük le. Válasszuk szét a tojásokat, a fehérjét egyelőre tegyük félre, a sárgáját pedig öntsük egy keverőtálba. Adjuk a tojássárgájához a porcukrot, és keverjük habosra. Egy kis edényben, lassú tűzön olvasszuk fel a vajat, és ezt is keverjük a cukros tojássárgájához, majd adjuk hozzá a reszelt citromhéjat, apránként a lisztet és szétmorzsolt élesztőt. Keverjük jól össze. Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. A félretett tojásfehérjéket verjük habbá, majd óvatosan forgassuk az előző keverékhez. Vékonyan vajazzuk ki a madeleine-formát (ha szilikon, akkor nem szükséges), és nyomózsákkal töltsük meg a formát. Tegyük előmelegített sütőbe, és 8–10 percen át süssük aranybarnára.

Jó étvágyat!  

Napjainkban nem kell nagy bátorság annak kijelentéséhez, hogy az utolsó időkben élünk. Ez az üdvtörténeti korszak tágabb értelemben már Jézus Krisztus testet öltésével kezdetét vette, ahogy a Zsidókhoz írt levél írója megfogalmazza: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette.” (1,1–2). Szűkebb értelemben természetesen csupán Megváltónk visszajövetelét megelőző időszakot nevezzük utolsó időknek.

A Biblia több helyen beszél az utolsó idők eseményeiről, és azokról a jelekről, amelyek a Krisztus eljövetelére és a világ végére utalnak. Mindezeket tanulmányozva, az ismereteket összegezve és a valósággal egybevetve, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a teremtett világ egyre gyorsulva száguld az Ómega-pont felé (Teilhard de Chardin francia filozófus által használt kifejezés). Ez a fogalom szükségszerűen feltételezi az Alfa-pontot, vagyis a kezdetet, a teremtést. Ám ez a fogalompár sokkal többet jelent, mint az örökkévalóságból kiszakadt tér-idő-anyagvilág kezdetét és végét. Többet jelent, mert ez egy személy, maga Jézus Krisztus, aki így mutatkozik be: „Én vagyok az Alfa és az Ómega..., aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel 1,8). Aki által teremtetett a világ, az által jut el minden a beteljesüléshez, mert Ő a kezdet és a vég, az első és utolsó.

Őt várjuk vissza mi, Istennek adventben élő népe. Hisszük, hogy eljön a felhőkön, és meglátja Őt minden szem. Nem tudjuk, hogy ez hogyan lehetséges a gömb alakú földön, bár a műholdas távközlési technika ezt ma már csaknem tökéletesen megvalósítja. A lényeg az, hogy mindenki meglátja a dicsőségben visszatérő Krisztust – még azok is, akiknek szeme most még a csillagok együttállását kutatja, és azok is, akik a repülő csészealjak megjelenését fürkészik. Meglátják Őt azok a katonák is, akik keresztre szegezték, és azok is, akik bűnbánattal vallják, hogy ehhez a szörnyűséghez ők is hozzájárultak.

Amikor Jézus Krisztus megjelenik, siratni fogja Őt a föld minden nemzetsége. Ki örömében, ki félelmében, mint a példázatbeli tíz nyoszolyólány a vőlegény érkezésekor. Tudjuk, hogy közülük öten kint maradtak a menyegzői házból. Mindenki elkerülheti ezt a sorsot, aki még ma, a kegyelem idején szabad folyást enged a bűnbánat könnyeinek, mert majd az utolsó napon örömkönnyektől csillogó szemmel fogadhatja a dicsőség Urát!

Kolozs Nagy János

A magyar nép a keresztyén kultúrkör részese, amit az bizonyít a legékesebben, hogy vallásos népszokások alakultak ki és őrződtek meg a legnagyobb egyházi ünnepek, így advent kapcsán is. Sajnos, társadalmunk szekularizáltsága oly nagy mérvű, hogy az elmúlt huszonkét év vallásszabadsága sem nyújtott elegendő időt és lehetőséget a mélyebb, hithez kapcsolódó bibliai ismeretek megszerzéséhez. Sokan még a vallásos népszokásokat sem ismerik, de ami még szomorúbb, az ünnepek, így advent igazi tartalmával sincsenek tisztában. A keresztyének között is elterjedt felfogás, hogy advent csupán a karácsonyra készülődés ideje. Még a hívők között is csekély azok száma, akik hiszik és várják Jézus Krisztus visszajövetelét.

Advent tartalma azonban még ennél is gazdagabb. Bod Péter (1712–1769) erdélyi református lelkész és hittudós erről így ír:

   „Advent – így neveztetnek a mostani rendtartás szerént karácsony előtt való négy hetek. Régen voltanak hat hetek a Szent Márton napjától fogva, aholott kezdi most is a görög eklézsia a maga böjtit. De idővel a deák eklézsiában négy hetekre szoríttatott ilyen fundamentumon: mert a Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon:

   1. Midőn testben megjelent. 2. Midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. 3. Midőn halála óráján elmégyen az emberhez. 4. Midőn eljő az utolsó ítéletre.”

   Ha az elsőt hisszük, és a második megtörtént a mi életünkben, akkor nem kell félnünk a harmadiktól és a negyediktől!

Kolozs Nagy János