„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Máté evangéliuma 2. rész 1–2. verse)

A karácsonyi történet e részének hallatán gyermekkorunkban bizonyára mindannyian szinte magunk elé képzeltük, amint a csillag megy az égen, s a keleti bölcseket egészen a barlangistállóig elvezeti. A felnőttkor küszöbére érve azonban felmerül bennünk a kérdés, mi is volt valójában a betlehemi csillag, és hogyan vezette a bölcseket az újszülött Jézushoz?! Hiszen csillagászati szempontból egy „csillag alatti” istállót megtalálni teljességgel lehetetlen, még ha az a csillag a betlehemi csillag is, s akik követték, bölcsek voltak is.

Elöljáróban annyit leszögezhetünk, hogy rendkívüli csillagászati jelenség adta tudtul Jézus Krisztus születését. A történelmi feljegyzéseket tanulmányozva kiviláglik, hogy időszámításunk kezdete körül nem volt látható üstökös Palesztina egén, annak ellenére, hogy nagyon sok e jelenetet ábrázoló képen hosszú csóvájú üstökös vezeti a bölcseket. Szupernóva sem lehetett, hiszen az is olyan feltűnő és ritka csillagászati jelenség, hogy feltétlenül találnánk róla feljegyzést.

Mielőtt vizsgálódásunkat folytatnánk, nézzük meg, kik is voltak a napkeleti bölcsek. Ezek tulajdonképpen mágusok voltak, akik bűvöltek-bájoltak, varázsigéket mondtak, de legfőképpen jósoltak. A madarak röptéből, az áldozati állatok zsigereiből, a víztükörről visszaverődött fényből, de elsősorban a csillagokból. Röviden: asztrológusok, csillagjósok voltak, akik a múltat és a jövőt a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzetéből olvasták ki.

Kr. után 200 körül Tertullianus egyházatya szerint a betlehemi csillag nem csoda, hanem a bolygóknak Jézus születését hirdető különleges társulása, amelyben különösen fontos szerepet vitt a Szaturnusz és a Mars. Manuel Komnenosz bizánci császár (1143–1180) meg volt győződve arról, hogy a mágusok pontosan tudták a bolygók kölcsönös együttállásának jelentőségét, és a betlehemi csillag feljöttéből, meg az állatöv csillagképéből, ahol a csillag megjelent, rátaláltak Jézus születésének helyére. Pietro de Alliaco bíboros, aki Husz János ítélőbírája volt, azt állította, hogy Krisztus „in gloria Saturni” azaz a Szaturnusz dicsfényében született, mivel a Szaturnusz a zsidók uralkodó csillaga. Ezt megerősíti Samuel Sarza zsidó bölcs 1368-ban írt idevágó megjegyzése: „A Mars csillag ellenségünk, a Szaturnusz oltalmazónk.”

Igaz, hogy Babilónia és a babiloni istenek már rég elbuktak, ámde a káldeus és perzsa mágia a bukást követő csaknem két évezred alatt szilárdan beépült a Földközi-tenger melléki népek gondolatvilágába.

Ezek után már csak azt kell megállapítani, hogy Jézus születési időpontja táján sor került-e bolygók rendkívüli és feltűnő együttállására. Ezt a nehéz feladatot már elvégezte Johannes Kepler (1571–1630) német csillagász és matematikus, aki kiszámította, hogy Kr. e. 7-ben egy nagy konjunkció jött létre a Jupiter és a Szaturnusz között a Halak csillagképében.

S hogy a kérdéses időpontban valóban nagy szenzációt keltett ez a ritka csillagászati jelenség az asztrológusok körében, arra Paul Schnabel 1925-ben tett felfedezése derített fényt. A babilóniai Sippar városából származó ékírásos agyagtábla, amely tulajdonképpen csillagászati kalendárium a Kr. e. 7. és 6. esztendő fordulójáról, nemcsak hogy feljegyzi a Jupiternek és a Szaturnusznak a Halak csillagképében való együttállását, hanem mint rendkívüli jelentőségű eseményt ki is emeli.

Hogy ne essék félreértés, a Jupiter és a Szaturnusz átlagosan húszévenként elvonul egymás mellett, de ez csak egyszeri konjunkció. A két bolygó között csak minden 258. évben kerül sor háromszori – egymás után, rövid időközökben bekövetkező – találkozásra, ez a találkozás azonban minden alkalommal a zodiákus (állatöv) más-más jegyében történik; háromszori konjunkció az állatövnek ugyanabban a jegyében csak minden 794. évben. A számítások szerint Kr. e. 7-ben a három együttállás május 29-én, október 3-án és december 5-én következett be. A két bolygó májusban röviddel napfelkelte előtt, októberben éjfél előtt, és decemberben napnyugta után vált láthatóvá.

Egyszóval az asztrológia szabályai szerint lehetséges, sőt szükséges volt a Jupiter és a Szaturnusz együttállását így magyarázni: feltűnik a Jupiter, a „királyi csillag”. A Jupiter a Halak – Amurra országa (Szíria, Fönícia és Palesztina összefoglaló neve) – csillagképében van a „zsidó bolygó”, a Szaturnusz közelében, tehát egy új zsidó királyról van szó! A zsidóság ellensége, a Mars hanyatlóban van – hamarosan várható ugyanis Heródes király uralmának vége. A Nap (éppen az úgynevezett tavaszpont előtt volt) a Messiás, a Megváltó eljövetelét hirdeti.

Miután a bölcsek Kr. e. 7-ben május 29-én hajnalban a Jupiter és a Szaturnusz első együttállását észlelték, megállapították: Júdeában nagy jelentőségű király születik. Amikor ez a bolygó-konjunkció októberben megismétlődött, elhatározták, hogy útnak indulnak. Hazájukból mintegy ezerkétszáz kilométer hosszú út vezetett Palmyrán és Damaszkuszon keresztül Jeruzsálembe, ahová december első napjaiban érkezhettek meg és érdeklődtek az újszülött zsidó király holléte felől.

Csillagászati számításokból tudjuk, hogy: 1. a bolygópár Kr. e. 7-ben december 5-én naplemente után vált láthatóvá; 2. a bolygópár naplemente után a déli égbolton állt; 3. a Nap Kr. e. 7-ben december 5-én Jeruzsálemben 17.03-kor nyugodott le.

A nyolc kilométer hosszú út Jeruzsálemtől Betlehemig majdnem pontosan déli irányban halad, csak az út vége felé van egy csekély eltérés nyugati irányban. Ez az ősi karavánút iránya Hebron felé. Ha tehát a bölcsek Jeruzsálemet késő délután a Jaffa-kapun keresztül hagyták el, akkor a Jupiter a Szaturnusszal együtt sugárzó lámpásként állt a déli égbolton Betlehem irányában úgy, hogy szinte „neki”-mentek a csillagnak, vagy ahogy az evangélista írja: „a csillag előttük ment.” Röviddel Betlehem előtt, a Ráhel-síremléknél, az út keletre tér el úgy, hogy a bolygópár az előrehaladóknak jobb keze fölé került; földrajzilag pontosabban kifejezve: a fölé a hegyvonulat fölé, amelyen a régi Betlehem állt. Máté evangélista így ír erről: „…a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor  megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat és ajándékokat adtak neki:aranyat, tömjént és mirhát.” (Máté 2,9–11)

Kolozs Nagy János